Boszorkány-sziget és a Sün ösvény

Avagy miért de és hogyan ne…

Évek óta biciklivel közlekedem a városban, így mentem régen iskolába, most pedig így járok dolgozni is. Úgynevezett hivatásforgalmi kerékpáros vagyok tehát, a nagykönyv így nevezne engem, ha megkérdeznénk, de ha engem is megkérdeznek, még azt is hozzátenném, hogy ebben a hivatásforgalmi műfajban elég jó is vagyok: nem, hogy balesetem nem volt, igazából még kisebb problémába sem ütköztem bele, néhány “hoppá” típusú, apró manővereket igénylő, veszélytelen közlekedési szituációt leszámítva.

Szeged pedig – tisztességes alföldi városként -, nem is hoz sosem olyan helyzetbe, hogy különösebb szintkülönbségeket kelljen bringával leküzdeni, váltóval bíbelődni, taktikus fékezős manővereket végrehajtani, szóval egy szó, mint száz: úgy éreztem, ha már síkon ilyen ügyesen, szinte professzionálisan végzem a kerékpározást, itt az ideje néhány buckát is bevállalnom.

A Boszorkány-szigethez engem csak néhány emlékem köt, azok is elég könnyen felejthetőek, hiszen főleg a testnevelés órákhoz kapcsolódnak. Azt persze mindig tudtam, hogy a bringások szeretnek ide járni, de összességében úgy gondoltam, hogy ez a terület a heves boszorkányégetős időszak óta nem igazán kínálhat sok kalandot.

Ezért is gondoltam magam bőven eléggé vagánynak ahhoz, hogy én legyek az a fickó, aki kora reggel, egy profi kerékpáros társaságában nekiindul az árterület szűkös-kanyargós buckáinak, hogy bejárja az itteni útvonalakat.

A terület érdekessége, hogy nagyon változékony, az útvonalakat ugyanis nem közlekedésmérnökök, várostervezők, hanem maga az ÉLET (és persze sok jófej bringás) alakítja: a területet évente egyszer-kétszer elönti a Tisza, így az addig ismert ösvények eltűnnek, és a bringások új útvonalakat mozognak ki rajta. Az így létrejött csapások az idény alatt is több átalakuláson mennek keresztül: van, hogy egy kidőlt fa miatt keres magának új hajtást az út, de helyenként jól láthatóan a bringás kalandvágy nyit rajta újabb elágazásokat, egy-egy nagyobb huppanó, vagy épp dzsumbuj felé.

Ideje leszögezni: a legjobb napindító adrenalinbombám volt, amivel az elmúlt években találkoztam! Ez az élmény a reggeli kávét, vagy fekete teát harsogva kiröhögi, de az otthon, a YouTube előtt végrehajtott tornázás mellett is sunyi mosolygással hasít el ez a vadonban játszódó, sebességtől megrettenős, csaláncsapkodós, levegőben ugratós, váratlan helyzetekkel tarkított akcióőrület, ami nekem a felöltözéstől a hazaérkezésig kevesebb, mint 40 percembe került, és a reggeli tus vize sem egy kókadozó, megfáradt pénteki dolgozót, hanem egy valódi hőst fürdetett.

Viszont hoznom kellett magammal egy súlyos tanulságot is. Az én városi bringámon hiába van teleszkóp, hiába szeretem, nem erre a pályára való: ez igazi montis terep. Bár az útvonal 99%-a az én bringámmal és gyakorlatommal élvezetesen, jól teljesíthető volt, abban az 1%-ban egy annyira nem alföldhöz illő lejtő, – mit lejtő? szakadék! – volt, ahol profi túravezetőm is megállt, mielőtt belehussant: „Ezt azért érdemes előre megnézni és kicsit neki is gurulni!” Meg is néztem előre, neki is gurultam és mikor néhány másodperces frissítő halálfélelem után leérkeztem és azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, gyakorlatilag azonnal balra is kellett volna fordulnom, ami sajnos már nem jött össze, így egy pislogásnyi idő alatt már a levegőben, majd még egy pislantás után már valahol egy bokorban hevertem. Vezetőm jólelkű szakvéleményt alkotott balesetemről és valószínűsíthető bénaságomat nem említve bringám túl keskeny kerekét és nem idevaló gumiját említette a probléma forrásaként.
A kamerát bölcsen nem magamra, hanem vezetőmre helyeztem, így tanyálásom sajnos nincs meg felvételen, de a szemfülesek ebben a néhány másodpercben meghallhatják a bokorba csapódás sajátos hangját, majd túravezetőm még éppen illedelmes, nem túl lenéző mosolygását.

A szakadék rémisztő voltát, őszintén mondom, nem adja vissza ez a videó, de azért megmutatom azt is, vezetőm hogyan teljesítette:

A Boszorkány-sziget “elején” még sűrűbben használt, jobban kijárt útvonalak vannak, a komolyabb szint – ahol a fent említett szakadékkal találkoztam – már egy picit később következett: egy időre felmentünk a töltésre, el a fatelep mellett és egy sárga, “homok, kavics” feliratú tábla mellett hussantunk rá a “Sün-ösvényre”, ami ezt a területet felfedező, a csapásokat kijáró versenyzőről kapta a nevét.

Itt már valóban nehezebb volt a pálya, viszont belefutottunk egy régi épület csontvázába (“ez valami világháborús hadi cucc volt!”) is. A legjobb mégis az volt, hogy az ösvény utolsó szakasza annyira járatlan volt, hogy a keskeny utat se előre, se lefelé nem lehetett látni. Az eséstől sajgó karom ellenére is, talán itt éltem át a csúcspontomat, úgy éreztem, mintha valami rettenthetetlen harcos lennék, aki éppen a végtelen dzsungelen tör át szakadatlanul, miközben csak néhány percre voltam a várostól és alig fél óra múlva már egy belvárosi irodában ültem, mint minden átlagos napon.
Mutatok erről is egy rövid videót, ami szintén nem adja át az élményt, érdemes hozzá elképzelni az adrenalin nevű kábítószer hatását is:

Hozzátenném, hogy a tekintetben jól jártam, hogy vezetőm előttem egy kivételével minden pókhálót eltüntetett az útból, nem tudom, hogy ez milyen irányba változtatta volna a hősélményt.
Itt már helyenként a csalán is belém kapott, esküszöm, jól is esett, tudom, ha 10 percig nem vakarom, később nem is fog viszketni, azt pedig mindenki tudja, hogy nagyon egészséges, nekem reumám már biztosan nem lesz.

Summa és praktikumok:
– Ilyen terepre montival kell érkezni és kész, más biciklivel óvatosan!
– A játszótéri csúszdához hasonlóan, egyszer nem elég végigmenni!
– Bár az útvonal csatolva van, itt ne nézegess térképet, telefont, csak az útra figyelj, eltévedni nem nagyon lehet!
– Ne szmokingba érkezz, innen kötelező koszosan távozni!
– Ez sport, itt adrenalint kell kergetni!

Megközelítés: az árvízi emlékmű felől, dél felé. A lejárat az ártérbe szinte egyből ott kezdődik ahol a töltésen már nincs betonköpeny. Innen szinte egyirányú a közlekedés, nyugodtan el is lehet veszni az útvonalakban, de egy idő után vissza fognak vezetni a töltésre, a régi víztorony vonalába, a fatelep mellé. A nehezebb fokozat (Sün-ösvény) innen indul, a „homok, kavics” táblánál, itt már körültekintőbbnek kell lenni, a “szakadéknál” különösen, nem szégyen az sem, ha ott inkább tolod.